Gergő szerint azért csináljuk a blogot, hogy mi emlékezzünk miket főztünk, nem pedig azért, mert szerintünk egy főzősblog az egy nagyon eredeti ötlet lenne, vagy mert annyira különleges receptekkel állnánk elő. És igaza van! Félreteszem minden kétkedésemet, és mégiscsak megírom, hogy mit vacsoráztunk ma, hamár az elmúlt pár hét, vagy hónap művei nem kerültek lejegyzésre.
A boltba érve az volt a mondás, hogy minél előbb jöjjünk ki, ami azt vonta maga után, hogy nem volt idő elmélkedni, meg álmodozni mindenféle kacsalábon forgó étkeken, hanem back to the roots: hús lesz krumplival. Ennek megfelelően csirke és pici krumplik kerültek a kosárba, meg citromfű amit már a múlt hétvégi citromos-joghurtos-hagymás tésztasalátához szerettem volna ellőni, de mint kiderült, nem volt itthon. Ja és ha valaki tudja, hogy a szuper újrazárható, aromatartó, nedvességmegőrző tasakok és fagyasztott áruk idején miért nem lehet valamilyen tartósított formában mentát kapni (a cserepes verziók már életük leszállóágában voltak), az mondja!

Maga a recept amúgy nem annyira érdekes, vagy egzotikus, mint amennyire az íze lett:
csirkemell
1 doboz mascarpone (kicsit ijesztő húsételhez használni valamit, aminek a csomagolásán egy óriási tiramisu díszeleg)
citromfű
mozzarella (beleolvasztottam a szószba 3 szeletet, amitől kevésbé folyós és kevésbé homogén lett az állaga)
krumpli

A csirkemellből szeleteket vágtam (nekem ez elég szenvedősen megy, mert nem tudom, hogyan kell szakszerűen, de gondolom egy rutinosabbnak ez megvan pár perc alatt), kis olajon megsütöttem, míg szép sülthús színük nem lett, eközben Gergő meghámozta a krumplikat. Amikor befejeztük a hús és krumpli alól pattogzó forró olajcseppek elől való ugrálást (még mindig nem vettünk fedőt), akkor a mascarponét megolvasztottam és több körben újabb és újabb adag citromfüvet szórtam bele. Végig azt hittem, hogy túlzásba viszem, és egy grapefruit keserűségű és savanyúságú valamit fogok kapni, de a kóstolgatások során mindig kiderült, hogy nem, nagyon jó markáns ízt ad, de egyáltalán nem tolakodó, hanem inkább valahogy arcot ad az amúgy teljesen semleges mascarponénak. Arról nem is beszélve, hogy a masszív mascarpone mellé nagyon kell valami, amitől könnyedebbnek lehet érezni, a citromfű pedig pont ilyen, de gondolom a tiramisuban meg pont ezért van a kávé. A végeredmény egy nagyon finom szósz lett, amihez jól passzult a fűszerezés nélküli csirke és a ropogós krumpli. Fénykép nem készült, hiszen akkor még úgy volt, hogy nem lesz belőle post.

ÉRTÉKELÉS (1-5, mint a suliban)

külalak Kata szerint: 4, mert a csirkéket beleraktam a szószba, pedig jól nézett volna ki, ha inkább rájuk öntöm, akkor kilógótt volna helyenként a pirosas hús, ami jól ment volna a ránézésre kapros szószhoz.

íz Kata szerint: 5, bejött nagyon a citromfű, meg mostanában tetszenek a kicsit kesernyésebb, nem annyira szabályos ízek.

külalak Gergő szerint: 4 "A csirkék lehettek volna egységesebbek."

íz Gergő szerint: 5 "Nagyon finom volt a mascarponés öntet is, jó volt, hogy szikárabb volt a hús és jó lett a krumpli is."

Ma még Turó-Rudin kívül nem ettem semmit (17:30), úgyhogy gondoltam egy gyors üveges pesto, egy adag spaghetti és kaja letudva. Leugrottam a közeli boltba, majd a konzerves-fűszeres polc előtt állva szomorúan tapasztaltam, hogy csak Bertolli van, az meg nekem tudom, hogy nem ízlik, marketing ide, vagy oda, úgyhogy Gergőtől telefonos segítséget kérve bediktáltattam, hogy miből áll össze a Pesto Genovese (aka. bazsalikomos pesto) és azokat meg is vettem mind:

2 evőkanál pirított fenyőmag
2 marék friss, mosott bazsalikomlevél
2 gerezd fokhagyma (3-at raktam bele, mert a fokhagyma az királyság!) :)
parmezánsajt (elvileg friss lenne az igazi, de szárítottal is finom lett, azt úgyis több helyen kapni)
olívaolaj
só
őrölt bors
2 teáskanál citromlé (ezt kihagytam, mert nekem vhogy nem passzolna bele, de ideírom, hátha másnak igen)

A recept nagyjából annyi, hogy mindezt keverd össze, de én a legelső pontnál egyből elakadtam, mert azt hogy kell, hogy "pirított"? Gyorsan megkerestem a neten, annyit jelent, hogy fogsz egy serpenyőt és mindenféle olaj nélkül belerakod a magokat és hagyod hogy egy picit megpiruljanak, azaz barnás-sárgássá váljanak. Állítólag nem szabad nagyon sokáig hagyni, mert akkor megégnek, de legegyszerűbb megkóstolni, hogy jó-e már.
A másik problémás pont a magok összedarálása (egy részét meghagytam egyben, mert az jól néz ki egy tésztán szerintem) volt a fokhagymával, nekem ugyanis nincs ehhez való mixerem, úgyhogy fogtam egy kalapácsot, és durr, megoldottam így is, a wishlistre pedig felírtam a múltkori gombás csirkénél hiányolt 'éles kés' mellé, hogy 'robotgép'. Ami ezután volt, kavargatás, az már ment simán, kóstolgattam szorgalmasan, hogy eltaláljam a megfelelő só-bors arányt, de a végeredmény egy olyan pesto, amilyet még soha nem ettem: érezhetően nincs benne semmi mű dolog, állományjavító, színezék, meg tartósítószer, az íze leírhatatlanul friss és intenzív ami mellé még a friss bazsalikom illata is társul. Asszem ennyit az üveges pestoról, ezek után nálam már nem rúg labdába.

Az illatról meg beugrott, amikor tavaly év végén a hugomnál voltam Olaszországban és mentünk őrült tempóval a Lago di Como felé és hallgattuk ordítva az In Italia c. számot, úgyhogy megkerestem, letöltöttem, ez szól most a képek mellé...

ÉRTÉKELÉS (1-5, mint a suliban)

külalak Kata szerint: 5 (nem olyan, mint az üveges, nem olyan krémes, de nekem így jobban tetszik)

íz Kata szerint: 5